HOGY KERÜLT A BIBLIÁBA?
Ismét egy újabb kérdést kell megértenünk, de előbb térjünk vissza a „Ki volt Jézus?” kérdéshez!
Sajnos valódi bizonyítékunk nincs arról, hogy egyáltalán létezett Jézus. Csak arról van bizonyítékunk, hogy szerepel a Bibliában és az ennek hatására kialakult, vagy létrejött hagyományokból ismerhetjük. Azt sem mondhatom biztosra, hogy létezett egy ember, akit azért feszítettek meg, mert fellázadt a vallása ellen.
Mivel ezekre a dolgokra nincs konkrét bizonyítékunk, így csak feltételezhetjük, hogy volt egy ember, aki az akkori kor gondolkodás módját szerette volna megváltoztatni és a helyes irányt megmutatni. Igen, már akkor is léteztek olyan emberek, akik felismerték, és így maguk előtt már azt is látták, hogy azzal a gondolkodással, ami máig sem sokat változott, kipusztulhat az emberiség. Abban az időben a sokistenhit (politeizmus) már hanyatlóban volt, de már az egyistenhit (monoteizmus) is kétségeket vont maga után. Felismerték, hogy az izraeli vallás igazából csak a zsidóság történelméről szól, ráadásul tele kegyetlenséggel.
Volt egy „EMBER”, aki ki szerette volna vezetni az izraelitákat ebből a zűrzavaros gondolkodásból úgy, hogy ne sértse meg ezzel az akkor felettük uralkodó hatalmakat, de a körülöttük élő népeket sem. Nem a saját vallása ellen akart fordulni, hanem inkább a vallása megszilárdítására törekedet. Megpróbálta értelmezni, hogy milyen is lehet az „Isten”, és az emberek hogyan viszonyuljanak hozzá tisztelettel. Valószínű, hogy ez az „EMBER” a képzettsége mellett nagyon őszinte is volt, aki az ismereteit valóban komolyan vette.
Mint minden korban, hogy, ha valaki megpróbált valamit elérni, vagy megvalósítani, bizony ütközésekkel találkozhat/találkozhatott, főleg, ha vallási, vagy politikai síkon indult el, vagy éppen valamilyen hatalom ellen mondott véleményt. Így volt ez abban az időben is. Ez az „EMBER” elsősorban a vallásvezetőkkel került szemben, akik sajnos az indulatot is kiváltották belőle, — „Mérges kígyóknak fajzatai, mi módon szólhattok jókat, holott gonoszak vagytok? Mert a szívnek teljességéből szól a száj.” Máté 12:34; — „És kötélből ostort csinálván, kiűzi mindnyájukat a templomból, az ökröket is a juhokat is; és a pénzváltók pénzét kiborítja, az asztalokat pedig feldönti; És a galambárusoknak monda: Hordjátok el ezeket innen; ne tegyétek az én Atyámnak házát kalmárok házává.” János 2:15, 16; pedig a tanításai általában a nyugalomra intette az embereket és ez is bekerült a Bibliába, persze az egyáltalán nem mindegy, milyen irányból, illetve célból.
— „Akkor hozzá menvén egy az írástudók közül, aki az ő vetekedésüket hallotta vala, és tudván, hogy jól megfelelt nékik, megkérdezte tőle: Melyik az első minden parancsolatok között? Jézus pedig felelt néki: Minden parancsolatok között az első: Halljad Izrael: Az Úr, a mi Istenünk egy Úr. Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat. Akkor monda néki az írástudó: Jól van, Mester, igazán mondád, hogy egy Isten van, és nincsen kívüle más. És szeretni őt teljes szívből, teljes elméből, teljes lélekből és teljes erőből, és szeretni embernek felebarátját, mint önmagát, többet ér minden égőáldozatnál és véres áldozatnál. Jézus pedig látván, hogy bölcsen felelt vala, monda néki: Nem messze vagy az Isten országától. És többé senki sem meri vala őt megkérdezni.” Márk 12:28-34; Itt pl. a feltétel nélküli lojalitás megkövetelése a valláshoz volt a mérvadó.
— „Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket. Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak.” Máté 5:43-45; Itt pedig a nyugtatásról van szó egy esetleges lázadás ellen.
Az eddig olvasottak alapján láthatjuk, hogy az „EMBER” nem a vallása ellen beszélt, de az írásokból azt is látni lehet, hogy az „EMBER” nem „szó” szerinti kijelentéseiről van szó, hanem az írás inkább az új „keresztény” valláshoz van igazítva. Sőt, ez az „EMBER” nem is az a Jézus volt, aki ezen a néven bekerült a Bibliába. De, mivel az „EMBER”-t egyre többen követték, az akkori papság lázadónak könyvelte el és az akkori római helytartóval kivégeztették. Abban az időben a keresztnek semmi köze nem volt a valláshoz, hiszen a rómaiak már jóval „Jézus” születése előtt kínzó és egyben kivégző eszközként használták. Igen a rómaiak ezt az „EMBER”-t is keresztre feszítették.
Megjelent a színen egy „2. EMBER” is, aki eleinte üldözte az „EMBER” követőit. Ez a „2. EMBER” azonban szintén egy képzett és művelt ember volt. Miközben üldözte a követőket, elemezte is az „EMBER” tanításait és felismerte a lehetőséget, hogy valóban szükség van az izraelita vallás megreformálására, már csak azért is, mert a hit nagyon keveredett már az akkori hiedelmekkel, különösen a római uralom alatt.
Ez a „2. EMBER” nem más volt, mint Pál, héber nevén „Saul, a keresztényüldöző”, akit később „a népek apostola-ként” is emlegetnek. Most gondolhatnád, hogy miért rögtön a Pál „apostolról” beszélek, hol maradnak az evangélikusok? Igazad van, főleg ha vallásos vagy, mert te a hited szerint gondolkodsz, és ez egyáltalán nem is baj. Én is csak a saját ismereteimből próbálok értelmezni, mint ahogy Te is. A Biblia is úgy épül fel, hogy logikusnak tűnjön az életben szerzett gyakorlati tapasztalatok felhasználásával. Pl. egy jól működő vállalkozáshoz is sok-sok évre van szükség, és általában családon belül kezdik felépíteni, és a családi dinasztiák viszik tovább. Vagy úgy is el lehet kezdeni, hogy barátok, vagy befektetők bevonásával építik fel a vállalkozást. Így lehetett ez az apostoloknál is. Ha követed a Bibliát, az szerint is a Keresztény „vállalkozás” is a rokonságon, majd a családon belül indult el, bevonva a barátokat (halászok), majd befektető hírességek (adószedő, orvos, katonatiszt), és a hatalom képviselője (Pál).
Ha a történelmet és a bibliakutatók írásait is figyelembe vesszük, akkor láthatjuk, hogy az evangéliumok jóval Pál kivégzése után íródtak, ami arra enged következtetni, hogy ezeket az írásokat esetleg talán nem is a megnevezett személyek írták, még az is lehet, hogy megrendelésre készülhettek. Persze pontos bizonyítékok nincsenek sem arról, hogy léteztek ezek a személyek, és arról sincs, hogy nem léteztek. Csak következtetni lehet, a létezésükről pedig csak a Bibliában olvashatunk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Biblia egy értéktelen könyv, sőt nagyon is értékes, pont ezért szeretném értelmezni.
Most akkor Jézus, hogy is került a Bibliába?
Mivel az „EMBER”-nek egyre több követője lett, ami az akkori vallásokkal egyre inkább szembekerült, sőt politikailag is ellenállásokba ütközött, ezért a vallási és a politikai hatalom gyengülni látszott. Szükség volt a változásokra. Pál volt az első, aki kidolgozta a keresztény vallás alapjait, ami Izraelben a „Jézus” követőinél nem nagy sikert, inkább ellenállást váltott ki. „Jézus” követői ragaszkodtak a mózesi, törvényekhez (pl. ide tartozott a körülmetélés is), Pál viszont a mózesi törvények eltörlését követelte. Pál Rómába került, „Mert ha vétkes vagyok és valami halálra méltót cselekedtem, nem vonakodom a haláltól; ha azonban semmi sincs azokban, a mikkel ezek vádolnak engem, senki sem ajándékozhat oda engem azoknak. A császárra appellálok! Akkor Festus tanácsával értekezvén, felele: A császárra appelláltál, a császár elé fogsz menni!” Cselekedetek 25:11,12;, ahol szintén szembe került a politikai hatalommal és i.sz. 64-ben vagy 67-ben lefejezték.
Pál halála után, az általa kidolgozott eszmék terjedtek el jobban az egész római birodalomban. Egyre több gyülekezetek jöttek létre, a vezetőjükből pedig kialakult a kezdetleges papság. A rómaiak eleinte nem vették komolyan, csak hóbortnak tartották a kereszténységet. Időközben megindultak a népvándorlások is, először észak felöl a sok népfajból álló, de kétségtelenül közös eredetű germán törzsek, majd a keleti nomád népek is kezdték gyengíteni a birodalom erejét. Azon kívül a birodalmon belül felerősödő viszályok is hozzájárultat a gyengüléshez. Amikor már Róma felismerte a kereszténység törekvéseit is, elkezdte üldözni őket. A keresztényüldözés valójában nem Néró és Diocletianus idejében kezdődött, hiszen akkor még alig volt Rómában keresztény. Az igazi keresztényüldözés valójában csak Decius császár ideje alatt történt komolyabb mértékben (250-51), amelyet akkor Ő maga rendelt el. Most vádolhatsz kedves olvasó, hogy nézzem meg, mit írt Tacitus, a legnagyobb római történetíró Néró császárról. Az igazság az, hogy Tacitus nem lehetett szemtanúja Néró idejének, főleg nem tudósíthatott, mert Néró i.sz. 54-68-ig uralkodott, Tacitusról pedig azt olvassuk a wikipédiában: Tacitus i.sz. 56-ban vagy 57-ben született egy lovas családban. I.sz. 68-ban maximum 12 éves lehetett, ha csak nem volt csodagyerek.
Van egy mondás: „úgy kezdődött az egész, hogy visszaütött”. Mit értek ez alatt? Azt, hogy bármilyen eszme üti fel a fejét, mindig hatalomra törekszik, ami az akkor fennálló hatalommal mindig szembe kerül, és ha szükséges, akár erőszakkal is megpróbálja elfojtani.
A valóságban a keresztényi gondolkodás nem egy új eszme volt, mert az ősi kultúrák már rendelkeztek minden bölcsességgel, igazságossággal és gyakorlatilag mindennel, ami a kereszténységben található. Mégis úgy lett új eszme, hogy felismerték, hogyan akarta Pál megreformálni a zsidó vallást, melyben a mózesi törvények eltörlését is be akarta vezetni. Mivel a zsidó farizeusok ezt nem tudták elfogadni, Pál úgy gondolta, majd Rómában létrehoz egy új kereszténynek mondott vallást. Sajnos a sikerhez szükség volt a római birodalom gyengülésére és hanyatlására is, amit már nem érhetett meg, de az alapokat viszont Ő rakta le.
A keresztények az i.sz. 3. századig, úgymond gyengék és tehetetlenek voltak, és időnként bizony üldöztetésnek voltak ki téve. Ilyenkor a lelkiismereti szabadság és a vallásszabadság hangos és kitartó szószólói voltak. Hangoztatták, hogy az embernek jogában áll bármilyen Istent imádni. Ez a tolerancia korunkban is jelen van. De meddig?
Nézzük csak mi volt abban az időben?
A korai kereszténység bővelkedett "sűrű bocsánatkéréssel" a császároktól a vallási tolerancia ékesszóló könyörgésében és ezt a milánói ediktum és más császári rendeletek biztosították nekik, sőt, mindenkinek. De amikor Konstantin kegyéből az állam nyergébe kerültek, azonnal megragadták a kardot, gyilkolni és gyalázni kezdték mindazokat, akik nem akartak úgy tenni, mintha hinnének, ahogy a katolikus pap megparancsolta nekik. Látsz valami hasonlóságot a mai vallásokban?
Az izraelita vallás kezdettől fogva buzgó és erőszakos volt, hívei pedig részt vettek a vallási terrorizmusban. „De az Úr, a mi Istenünk kezünkbe adta őt, és levertük őt és az ő fiait és minden ő népét. És elfoglaltuk minden ő városát abban az időben, és fegyverre hánytuk az egész várost: férfiakat, asszonyokat, és kisdedeket; nem hagytunk menekülni senkit. De a barmokat prédára vetettük közöttünk, és a városokból való ragadományokat, a melyeket elfoglaltunk volt. Aróertől fogva, amely van az Arnón pataknak partján, és a völgyben lévő várostól fogva Gileádig, egy város sem volt, a mellyel ne bírtunk volna. Mind azokat az Úr, a mi Istenünk adta a mi kezünkbe.” 5 Mózes 2:33-36; Ugyan így volt ez a keresztényeknél is (inkvizíció, keresztes hadjáratok, boszorkány üldözés, eretneknek bélyegzés, főleg, ha valaki gondolkodó típus volt) sötét középkor.
Amikor arról beszéltem, hogy volt egy „EMBER”, aki szerette volna kivezetni az izraelitákat ebből a zűrzavaros gondolkodásból, akit keresztre feszítettek, Ezt az „EMBER”-t használták fel később a bibliai evangéliumokban, mint tanító „Jézus”-ként megnevezve. Azért lett „Jézus”, mert a nevének jelentése: Jahve a megváltás, vagy Jehova megmentés, így hozták „Istennel” kapcsolatba.
Az i.sz. 3. évszázad alatt az évezredes zsidó gondolkodásra építve, az ősi kultúrákból szerzett (lopott) írásokból, állították össze a kánoni evangéliumokat. A Biblia szerinti "szelíd Jézus", miközben megáldja a béketeremtőket, a szeretetre és megbocsátásra buzdítja az ellenségeket és a vétkezőket, paradox módon kijelenti: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert. Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támaszszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt; és hogy az embernek ellensége legyen az ő háza népe. Aki inkább szereti atyját és anyját, mint engemet, nem méltó én hozzám; és aki inkább szereti fiát és leányát, mint engemet, nem méltó én hozzám. És aki föl nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó én hozzám. Aki megtalálja az ő életét, elveszti azt; és aki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt. Aki titeket befogad, engem fogad be; és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött.” Máté 10:34-40; Itt lehet látni a mózesi alapelv szerinti megfélemlítést, egyben kiválasztást is, mert a keresztény atyák pontosan tudták, hogy csupán szeretetből nem fogják őket követni a hívők.
Ez az alapelv ma is szigorúan jelen van, mondhatnám az összes vallásban. Azt mondják „egészséges istenfélelem?”, ilyen nem létezik, az csak meg van magyarázva, mert ott van az a kijelentés „ha nem azt teszed, amit mondtam, akkor meghalsz, de azért szeretlek”. A probléma az, hogy helyesen cselekedni csak úgy lehet, ha meg is érti az ember mi a helyes, nem pedig félelemből teszi azt, amit elvárnak tőle.
Bár az igaz hívők az evangéliumokat az apostolok „ihletett" műveinek tartják, de mégis csak a második század végén írták, ill. hamisították őket, valószínűleg mind a négyet 170-180 között. Ezek a dátumok pontosan megfeleltek a felsőbbrendűnek képzelt római egyház megalapításának. Az „ihletett"-ségre vonatkozó állítások ellenére az evangéliumok nem pusztán a zsidó apostolok által héberül vagy arámiul írt kéziratok fordításai voltak, mert eredetileg később, de görögül íródtak.
A kánoni „Jézus” azt is kijelenti, hogy: „Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről: meglássátok, hogy meg ne rémüljetek; mert mindezeknek meg kell lenniük. De még ez nem itt a vég. Mert nemzet támad nemzet ellen, és ország-ország ellen; és lesznek éhségek és döghalálok, és földindulások mindenfelé. Mind ez pedig a sok nyomorúságnak kezdete.” Máté 24:6-8; így ezzel a néhány mondattal, a bibliai (kánoni) „Jézus” szélsőséges megosztottságot, lázadást és ellenségeskedést idézett elő mindenhol, ahol a kereszténységet hirdették. Erőszakra buzdította követőit, a keresztény papság itt is a zsidó gondolkodásra épített, amely a nem zsidók, azaz a "hitetlenek" "kiirtására" szólított fel, persze a keresztény szóhasználatban. Ennek a zsidó-keresztény fanatizmusnak volt a példaképe Pál apostol is, aki erőszakos, buzgólkodó, zsidóként először üldözte a keresztényeket, majd keresztényként később terrorizálta a pogányokat.
Ennek az oldalnak a zárószavaként megemlíteném, hogy sok bibliahirdető még ezzel erősíti meg több hiszékeny ember félelmét: „És az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jő el a vég.” Máté 24:14;, csak, hogy a Biblia újszövetségének az írásakor nem tudták mi tartozik az egész világhoz (földhöz). Nem tudták hol van Amerika, vagy Ausztrália.
Ki volt Jézus? — Folyt. köv.
Hogy került a Bibliába?
Hogy lett belőle a leghatalmasabb úr, ill. főangyal?
A végén pedig, hogyan lett belőle a vallások szerint Isten?
